3. Fejezet

  Húsz perc. Húsz perce ülök egy fotelben hozzá bilincselve egy fiúhoz. Hát ez igen. Az első napomon összehozom a dolgokat. A vécés jelenet után tűz vörös voltam és csak makogni bírtam. Vártunk valakire akinél a kulcs volt. Kétségbe eseten tördeltem az ujjaimat mikor meghallottuk az ajtó nyitódást.
-Héj Kook, itt vagy? – mély hang hallatszott.
A fiú olyan hirtelen pattant föl, hogy azt hittem kitépi a kezem. Halkan felszisszentem, de ha hallotta is nem foglalkozott vele.
-Megöllek! -jelentette ki suttogva.
Megpróbáltam magamra erőltetni a lazaságot mintha minden napos lenne, hogy hozzá bilincselnek egy sráchoz. A tarkómon felállt a szőr és tudtam ezt az arcot nem tudom magamra aggatni.
Tágra nyílt szemekkel lestem hogy mikor toppan be. Nevetés szűrődött át, majd cipők kopogtak.
-Hallod, Kook. Látnod kellet volna HoSeok fejét. – tompa puffanás majd hangos kacarászás csapta meg a füllem.
  Egyre idegesebb lettem. A cipőm kopogott a parkettán, a kezem remegett és akkor beléptek. Szépen egyesével néztek rám, az arcukról leolvadt a mosoly. Kitágult pupillákkal néztek rám, majd a kezemre és a mellettem meg dermedt fiúra.
  Bele néztem az egyik fiú szemébe és felismertem. Farkas szemet néztünk, felmértük egymást. Legalább is én így gondoltam, ám ekkor mosolyogva felém rohant. Védekezően felemeltem a kezeimet. Olyan szorosan ölelt magához, hogy levegőt venni is nehéz volt.
Mindenki minket figyelt, jobban mondva az engem átkarolót bámulták.
„Engedj!” felé küldtem az üzenetem, mire ö még jobban megölelt. „Engedj, vagy csúnya vége lesz!”. Nagy sóhajtással felállt, majd a kezét nyújtotta.
-Örülök a találkozásnak..... – „démon" fejezte be a mondatot magában.
-Szint úgy. – megráztam a kezét.
-Csak én nem értem a helyzetet? – fordult körbe egy alacsony srác – Taehyung soha nem pörgött be ennyire.
-Előbb azt kéne megbeszélnünk, hogy Ő mégis mit keres itt?
Erre én is igazán kíváncsi voltam, de a szemem még mindig az előttem álló srácon volt. A tekintetével végig mért, kicsit sem feltűnően. Felhúztam a szemöldököm, majd sípcsonton rúgtam.
Fájdalmasan felszisszent és mosolygós szemével rám nézet.
-Ha nem lennél lány most csúnyán végződne ez az egész.
- Haha, ezt te se gondoltad komolyan. – karba tettem volna a  kezem, de megdermedtem. Egy kéz simult az oldalamhoz. Ahol hozzám ért forróság öntött el, ami szét áramlott az egész testemben. Lenéztem a kézre, a fejem felvette a paradicsom színét. Lassan követtem a keze útját. Előbb egy mellkast láttam meg és feltűnt, hogy nem emelkedik a mellkasa, pont úgy ahogy az enyém. A nyakán lüktetett egy ér, az arca piros volt, szemei a kezére figyeltek aztán a szemembe mélyedt. Levegőért kaptam, szinte egyszerre.
- Kookie hamarabb fogdos egy csajt mint én.
Ez megtörte a varázst. Elkapta a kezét, majd a szemét is leemelte rólam. Kitágult pupillákkal néztem a padlót. Na neeeeem. Ilyet nem játszunk. Csak lélegez semmi komoly. Egy srác, egy kéz az oldaladon majdnem a mellednél....... Ne ne is gondolj rá.
  Az arcom tűz vörös lett és elszégyelltem magam.
Próbáltam meg nyugodni, de ezekkel a gondolatokkal nem igazán akaródzott, ám megcsörrent a telefonom és mindent kiűzött a fejemből.
A zsebemből előhalászva ránéztem a kijelzőre majd a srácokra. Felsóhajtottam.
-Szabadítsatok ki különben megismerkedhetek apámmal. Gondolom egyikőtök sem akarja.
És elindult a villámháború. Mindenki mindenkivel veszekedett. Egy srác legyintve otthagyta a társaságot, futólag bólintott amit viszonoztam. A fiúk még mindig veszekedtek.
-Nem hiszem el hogy elhagytad. – csapkodott az egyik srác.
- Véletlen volt. – szabadkozót a másik.
Durcásan levágtam magam a fotelbe, magammal rántva  a fiút.
  A kezei a fejem mellet voltak az orra hozzá ért az orromhoz. A lehelete perzselte az arcom. Szemei kikerekedtek és a lámpafényében csillogtak.
  Egy halk nyögés volt a reakciója. A szemeim az ajkát nézték, amelyek rózsaszínek voltak és olyan teltek amik megdobogtatják az ember szívét. A szívem majd kiugrott a helyéről. Még soha életemben nem voltam ilyen közel egy emberhez. Emberhez? Még egy rohadt démonhoz sem voltam ilyen közel. De az a száj. Istenem. Csak úgy vonzotta a tekintettem. Még a nyelés is fájdalmas volt.
  Becsuktam a szemem megszakítva ezzel a bambulásom. Mikor kinyitottam a szemem nagy ívben kerültem a szája látványát, helyette a szemébe néztem. Sötétbarna szinte már fekete.
Gyorsan mozgott. Felemelkedett majd beletúrt a hajába. Arcán piros foltok jelentek meg, én addigra már égő vörös voltam. A többi fiú nem vette észre a jelenetet.
Nagy levegőt vettem. Feszélyezett ez az egész helyzet. Óvatosan érintettem meg a bilincset. Megpróbáltam minél halkabban megcsinálni, de szokásom volt az elbaszás. Hangosan kattant egyet majd kioldódott. A fiú akivel össze voltam kötve megdermedt. A démon srác is meredten nézet rám.
Belenyúltam a zsebembe és elő varázsoltam egy csatot.
-Nem szeretem ha valakik ilyen lassúak. – felálltam megporoltam a farmerom és kihúztam magam.
-Köszönöm a hirtelen jött vendéglátást. – azzal az ajtó felé vettem az irányt.
A szívem a torkomban dobogott, de egyenes hátal kivonultam. Ahogy kiléptem a házból megcsapott a hűvös nyári levegő. Kapkodtam a levegőt hogy lenyugtassam a szívem. Kiléptem a kapun és körbe pillantottam. Fogalmam sem volt hol vagyok.
-Hé.
Megfordultam és a démon fiúval találtam szembe magam.
-A nevem Taehyung. – jobb kezét felém nyújtotta.
-Mimi.
Bizserget a kezem ahogy hozzá értem. A szőr felállt a hátamon.
-Még nem találkoztunk. Mikor költöztél ide? – kezeit zsebre rakta és úgy bámult rám.
-Ma

2.Fejezet

A repülő utas terében halk hortyogások hallatszottak, az utas kísérők cipőjének kopogását elnyomta a padlón heverő kék szőnyeg.

Az egyik ablak mellet ott ült Mimi. A lány kezében ott volt a telefonja, keze pedig ölében hevert. Feje az ablak felé volt fordulva, szemeit lecsukva pihentette. Szemhéjai meg-meg, rebbentek, amikor álmában új változás érte.

A gépen sötét volt, a lámpákat már egy ideje lekapcsolták, hogy az utasok nyugodtan pihenhessenek.

A még fent lévő emberek telefonjukat nyomkodták és ez zavarta a mély sötétséget.

A gép halkan haladt előre, Mimit ez a halk dorombolás zavarta meg álmában ó, majd ez ringatta őt újra álomba. Az út hosszú volt a pilóták számára ám rövid az alvó utasoknak. A leszállás előtt negyedórával mindenkit felkeltettek és a gépet újra betöltötte a halk duruzsolás.  Mimi majd kiugrott a bőréből, ahogy hallgatta az embereket. Telefonja rezget kezében.

"Apja nyugtalan volt, de nem a lánya egészsége miatt, hanem amiatt, hogy beég a munkásai előtt emiatt. "Hisz kit érdekel a saját lánya, ha egyszer ő maga a nagy főnök?" gondolta és túl komolyan gondolta.

Mimivel már lassan tizennégy éve nem beszélt, sőt még nem is találkozott. Mikor a lány kicsi volt, akkor is a nevelőnőre bízta. Most ennyi év után újra találkoznak, méghozzá azért mert kicsapták a suliból. A férfi bosszankodva rácsapott az asztalra."

Mimi elengedte a telefont és szomorúan vett egy mély lélegzetet. Tudta, hogy az apja utálja, de most hogy megnézhette mit is gondol, mit csinál ezért most már meg jeleni se akart a férfi előtt.

Hogy mire is képes? Ezt senki sem tudja. A démon felvigyázók sokszor próbálták kideríteni, de soha nem jutottak egyről a kettőre.

A repülő dorombolva ért földet. Az emberek egymást fellökve távoztak a gépről. A lány lépet ki utoljára a szabad levegőre. A hátizsákját nagy nehezen felvette és elindult felfedezni a várost, nem akart apja elé állni.

A város hatalmas volt, sokkal másabb, mint ahol eddig élt, sokkal több minden volt benne. Elállt a lélegzete, ahogy ide-oda kapkodta a fejét, hogy mindent lásson. A táskája hátát csapkodta, lábai szaporán jártak. Valahol tőle nem messze sikítást hallott, de nem foglalkozott vele.

A sarkon valaki teljes erőből neki ütközött. Mimi a földön feküdt halkan nyögdécselve a rá nehezedő súly miatt. Zár kattanás hallatszódott majd hangos fujtatás.

- Ne már. - a fiú hangja kemény volt és rekedtes a futástól - A francba.

Felállt kezénél fogva felhúzva a lányt is.

- Áú. - kapott a lány a csuklójához - Mi a....

- Tudsz futni? - szakította félbe a fiú, majd a lány válaszát meg sem várva húzta maga után.

                                     ...

A fiú napja hosszú volt, nehéz és egy csöppet lassú. Bár a többiekkel sokat nevetek, baromkodtak mégis az, hogy folyamatosan az arcába voltak a kamerák kicsit monotonná tette a napot. Az hogy elmehettek a piacra és kicsit kikapcsolódhattak feldobta a nap végét, egészen addig amíg egy csapat lány el nem kezdte őket kergetni. Szétválva próbáltak haza jutni. Mindenkinél volt egy apróság, kisebb játékok amit vettek. JeonGuknál viszont egy bilincs volt. Jobban mondva Jimin kapcsolta rá az egyik kezére. 

Fájdalmasan csapódott az alkarjára.

Nem akart megállni, pedig már nem sokan futottak utána. Még gyorsabban kezdet futni, az egyik fordulóban azonban nem számított rá, hogy valaki az útjába lesz.

Összefejelt a lánnyal, a térdét beverte az aszfaltba, a csípője a lánynak ütődött. Fekete hajától hirtelen nem látott semmit, egy-két pislogás után jobban szemügyre tudta venni a helyzetet. 

A kezük össze bilincselődöt, fura pózban feküdtek az utcán, miközben alatta nyöszörgött az ismeretlen lány.

Az emberek megnézték a furcsa párost, majd tovább haladva szemtelenségükön beszélgettek. 

Felálltak és a fiú húzni kezdte maga után a lányt.

-Lassíts nem kapok...levegőt. – fulladozott a lány.

A fiú lassított, de nem sokat. 

-Miss Mimi!  - mély dörmögős hang szólalt meg mögöttük – Álljon meg!

-Fuss! – gyorsított be a lány, amitől a fiú hirtelen össze rezzent, majd ő is gyorsított. 

A fiú végig gondolta a dolgokat és nem volt más ötlete, mint magával vinni a lányt a dormba. Megfogta a lán kezét csakhogy ne vágja a kezét a bilincs. Gyorsabb tempóra kapcsolt és furcsán érezte magát, amiért egy lány fuldoklás nélkül tudja tartani vele a tempót. Óvatosan jelzet a lánynak, hogy merre menjen végül berobbantak a házba, majd bevágták maguk után az ajtót.

A lány nagyot sóhajtva nekidőlt az ajtónak és leguggolt, a fiú térdére támaszkodott és úgy próbálta rendezni a légzését.

A lány furcsa volt számára, túl furcsa, de nem tudta hova tenni. Furcsa érzés kerítette hatalmába és mire rájött mi a szája már cselekedett. 

-Pisilnem kell. – kínos csend telepedett rájuk, majd a lány értetlen szemeit a fiúra emelte.

A házban néma csend volt, semmi nem zavarta meg a köztük lévő szemkontaktust. A leány tekintettétől megmozdult valami a fiúban, de nem vallotta be senkinek, még magának sem.

A lány szeme megvillant, mintha máshol lett volna, a tekintette elködösült. 

-Az a gáz hogy nagyon kell. – csuklott el  a fiú hangja.

A lány felállt kedvesen rámosolygott majd megkérdezte a fiútól merre menjen. Hangja lágy volt ahhoz képest, hogy több háztömb nyit futottak. A fiú szíve majd kiugrott a helyéről és nem csak azért mert kifutotta magát, hanem mert rossz elő érzette volt a lánnyal kapcsolatban. 

Benyitottak a vécébe, ami nem volt valami nagy, egy ember épp elfért. A lány az ajtón túl volt és próbált nem vérvörös lenni, miközben a keze rossz helyen volt. Az ajtó túl oldalán lévő fiú talán még vörösebb volt mint a lány és reménykedett benne, hogy a hat ember akik még kint kószálnak hamarosan haza találnak.

1.Fejezet

  A lány kifelé kukucskált az ablakon várva azt, hogy a nap eltűnjön a szeme elől. A szoba, amiben napról napra élt szinte üres volt. Minden holmiját bele gyömöszölte fekete régi hátizsákjába, ami az ajtó mellett foglalt helyet.
  A lány szíve minden percben egyre gyorsabban és gyorsabban vert, ahogy az idő egyre későbbre járt. Az árnyékok egyre nagyobbak lettek, szabad szemmel teljesen normálisnak nézet ki, ám démoni szemekkel az ember teljesen mást látott. Az árnyékok nem csak árnyékok voltak, hanem fogócskázó démonok. Míg kint felhőtlen volt a légkör addig egy hűvös szobában csak egy apró kis fénysugár volt a sötétségbe.
  Két halk kopogás mindent megállított. Ebben az iskolában egy perc magán élet sem volt. A démonoknak jó fülük volt, a hangszigetelt falon át is jól hallottak mindent. Ezért kint az árnyékok megfagyva figyelték az ablakot hátha történik valami, addig Mimi fölvette a táskáját és kiment a folyosóra. Az ajtaja előtt senki sem volt csak egy kis boríték hevert.
  Gyorsan felvette, becsukta maga után az ajtót és elindult a folyosón. Egy hete várta már azt a napot, amikor örökre kiteheti a lábát abból a pokolból amiben élt, az iskolából. Az igazgató hívata be azzal az indokkal, hogy a lányhoz jobban illik a külvilág, ezért elbocsátottak és az apjához küldték, hogy kitanulja a testőrséget.
  A lány fura mód, de örült a változásnak örült, hogy végre megváltozhat az élete, emberek között élhet.
A kollégium ajtajában megállt ledobta a táskáját, a cipőjét elrakta és egy nagy mély levegőt vett.
  Pár másodpercig egy helyben állt, majd körülötte sötétkék fény csillant. A végtagjai megnyúltak, mancsokká változtak. A ruhája szétszakadva hevert mellette. Bundája nőtt, ami fényesen csillogott, néhol kék csíkok voltak. Szemei a megszokott vörös démon szemekhez képest mélykék volt, de pár helyen meg-meg csillant benne egy kis vörösség.
Nagy nehezen felvette a táskáját erejét használva beállította a méretet, nehogy leessen róla, majd elrugaszkodott.
  Sárga fény keveredet a kékkel. A lány megdermedt és hegyezte füleit. Senki nem volt ott valaki még is megsimogatta a lány füle hegyét és suttogott. A levegő melegedet és a lány bundája kezdet izzadni és a félelem úrrá lett rajta. Felálló bundával kirohant az utcára, minél messzebb attól a helytől, ahol senki se ismerte igazán.

                                   ¼                

  Az északai levegő hűvös volt. A buliba siető embereken is kabát volt, a megszokott laza öltözet helyet. Az égen alig látszottak a csillagok. Hideg szellő borzolta fel az emberek haját és pirosította ki az arcukat. Mindenki csoportosan járkált, kivéve egy fiút, aki magányosasan tette meg a métereket. A fiú léptei csöndesek voltak. Melegítő nadrágja nagy volt rá, amit bosszankodva húzott mindig fel.
  A kabátja derekáig ért és szörnyen kényelmetlennek találta. Arcán maszk volt, fején egy barna sapka, így csak a szeme látszott ki. Kezei zsebre voltak dugva és egy gyűrűvel játszott. 
  Minden héten egyszer éjszakázni kellett, az egész napos sztárság mellett. Kiskorábban tanították ki démon vadásznak. Mikor profi szinten művelte a démon ölést akkor ő sztár akart lenni. A tanítója csak úgy ment bele, hogyha folyamatosan megcsinálja a munkát. 
  Hangosan felsóhajtott, az emlékre vissza gondolva, majd kikapta a kezét és a gyűrűt kezdte vizsgálni, ami lilán csillogott.
  Körbe kémlelte a helyet, de túl sötét volt ahhoz, hogy kivegye a mozgó árnyékokat. Összeszűkítette szemeit és lassan tovább ment. Egyre kevesebb ember flangált az utcán és egyre sűrűbb volt a levegő. A fiú már nem bírta tovább ezért vissza fordult, levegő után kapkodva, mikor meghallott egy sikolyt. A lábai megtorpantak, szemei kitágultak. Nem volt nála más, mint egy kés, de egy démonnal szembe annyi nem lenne elég, mégis megfordult és a hang után ment.
  - Van itt valaki? - kiabálta.
  Nem volt más választása a köd miatt nem látott semmit ezért magára kellett vonni a figyelmet.
  Valamin megcsúszott a lába, de megtartotta az egyensúlyát. Az ösztönei azt súgták ne nézzen le, sokszor vonta kérdőre az ösztöneit most még is hallgatott rá és tovább ment.
  - Ne! - egy mély hang szólalt meg mögüle - Fordulj meg és menj el.
A fiú nem mozdult, kíváncsi volt miféle démon az, aki ekkora ködöt tud csinálni.
  Rekedt torokhangot addott ki a démon, akinek csuklyája eltakarta az egész arcát. Az egész olyan volt, mintha imádkozna, bár nem lehetetlen, hogy azt csinálta mivel kezei mellkasa előtt összekulcsolva helyezkedtek.
  Egyszer csak abba maradt a hang és a köd is lassan fölszállt.
  A fiú nem egy démonnal találta szembe magát, hanem egy párral, akiken jócskán hiányos volt az öltözék. Egyikőjük se szégyenkezet, sőt a lány még rá is kacsintott a fiúra, mire az felfogta a helyzetet és tovább állt.
  Tudta jól, hogy elszúrta az estét még sem az zavarta a legjobban, hanem az egyre távolabb kerülő pár és az, hogy a szíve akárhányszor rágondolt villám gyorsan vert.
  A pár még sokáig nézet a fiú után, majd egyszer csak köddé váltak, helyüket egy alacsony alak váltotta fel, akinek nevetése miatt rázkódott a válla.

Prológus

A teremben néma csend volt, a táblán csikorduló kréta fülsüketítő volt. A diákok egyenes háttal ültek a székeiken és gyöngybetűvel írták azt, amit a tanár.

A leghátsó padban az ablak mellett ült egy lány, aki figyelmét nem a tanárra szentelte, hanem az utcán járkáló emberekre.

Hangos kopogtatás zavarta meg a néma csendet. A tanár magas sarkújának kopogtatása sem vonta fel a lány figyelmét. Végül a tanár nagy sóhajjal megfordult és fejbe dobta a lányt.

- Áú. – kapott a fájó ponthoz és csúnyán nézet a tanárra.

- Valaki hozzon egy krétát. – a teremben papírok kezdtek repkedni, majd pármásodperccel később újra. – Köszönöm! – vette el a krétát a fiú kezéből – Nos, ha ennyire érdekes az órám, akkor futni is elmehetnél.

A lánynak nem volt beleszólása, egy halk csettintéssel már az öltözőben is volt. Zsörtölődve ugyan, de átöltözött. Kosaras nadrágban és egy laza trikóban kiment az udvarra.

A körök egyre hosszabbak lettek, rajta pedig egyre több izzadság jelent meg. A harmincadik kör után megállt, hogy kifújja magát.

A nap lassan telt, a lány már harmadjára volt a futó pályán, a napfolyamán, pedig még testnevelés órája sem volt. Elfáradt, de a nap végére mindig feltöltődik. Pár órára kiélvezheti az élet örömeit, megfigyelheti az emberek viselkedéseit és persze szórakozhat is velük egy kicsit. A többi diák nem igazán szeret emberek közzé menni, túl erős volt a vérszomjuk. A lány mindig is különbözött a többiektől. Vonzották az emberek, ami egy démonnál nem jó dolog. A tanárokat egyre jobban irritálja a lány jelenléte. A diák társai fogadásokat kötnek, hogy mikor fogják eltávolítani.

Mérgesen megrázta a fejét, arrébb rúgott egy követ és tovább futott.  

¼                     

   A lábai a kijárat felé húzták, de az utolsó pillanatban megkellet állnia.

- Hé haver. Hova mész? – izgága hang volt.

Először alig bírta felismerni, hogy ki a hang tulajdonosa, majd kapcsolt az agya és egy hamiskás mosolyra húzta a száját.

- Levegőzőm egyet koncert előtt. – válaszolta.

- Kimenjek veled?

A két fiú szinte egy magas volt, de a fiatalabb komolyabb testtartással rendelkezett. Komoly tekintette néha kirázta a társait, ezért mindig egy álcát visel, ami kezd az élete részévé válni.

- Nem kell, de azért kösz. – elment a másik fiú mellett, aki vállat vonva tovább ment idegesíteni a többieket.

A levegő kint kellemesebb volt. A nyár kezdett a végéhez közeledni ezért az idő is lehűlt, de nem annyira, hogy kabátot kelljen felvenni az embereknek.

A fiú nem tölthetett kint sok időt. „Ha sztár az ember kevesebb időt tudd saját magára fordítani” gondolta, miközben vissza felé lépkedett. Belépve az öltözőbe az emberek körülötte kezdtek mozgolódni, majd leültetették a smink asztalhoz.

Nem szerette, ha kisminkelik, bár melyik fiú szereti. Viszont azt, ahogy az ecsetet végig húzzák az arcán mindennél jobban imádta.

A banda többi tagja már rég kész volt és táncoltak, énekelte, kergették egymást. A hangulat a tetőfokon volt, mint mindig koncertek előtt. Persze a fiú is mindig beszállt.

- Öt perc és műsor. – szólt a menedzserük és mindenkit kiterelt, hogy átadja a fiúkat a statisztáknak. A legfiatalabb tag még vissza ugrott és újfajta karóráért, amit mindig magán hord.

A fiúk egy csapat kiáltás után felszaladtak egy színpadra, ahol több ezer sikítozó lány várta őket. Az emberek szerették őket, mindennél jobban.

Újra kezdés

Kedves megmaradt olvasóim!
Sajnálom, hogy ilyen sokáig nem hozztam következő fejezetet.
A nyáron dolgoztam, most pedig mivel 11.-es vagyok rengetegett kell tanulnom.
Viszont rájöttem, hogy szeretném folytatni csak kicsit más lenne a történet. A történetet megpróbálom minél izgalmasabbra írni, szóval maradjatok velem és köszönöm. :)